December 1.-A titokzatos hópehely

❄️ December 1. – A Titokzatos Hópehely

Gergő az ablakhoz lapult, orrát a hideg üveghez nyomva, és komor tekintettel kémlelte a kora decemberi reggelt. Minden évben alig várta, hogy lehulljon az első hótakaró, de idén december elsején a táj bántóan zölden ásítozott. Sehol egy hópehely, egyetlen jégkristály sem jelezte a közelgő telet, a karácsony varázsát. Csupán a nyirkos szürkeség uralta a kertet, és Gergő szíve nehéz volt, mint az ólom.

– Ez nem igazság! – morogta magában. – Hogy lehetne karácsony hó nélkül?

Édesanyja épp a reggelit készítette, és a pirítós illata sem tudta elűzni Gergő morcos hangulatát. Még a kakaó sem ízlett igazán. Visszaballagott az ablakhoz, és elkeseredetten bámulta a csupasz ágakat. És ekkor, egy aprócska, de annál fényesebb mozgásra lett figyelmes. Valami lebegett a levegőben, valami, ami nem illett a szürke reggelbe. Egyedül volt. Egyetlen, apró hópehely. De milyen hópehely! Nem az a vékony, áttetsző fajta, amit a szél ide-oda sodor, hanem egy tökéletesen formázott, csillogó, mintha apró gyémántokból lenne kirakva.

Gergő szeme elkerekedett. Ahogy a hópehely lassacskán ereszkedett, finom, ezüstös fényt bocsátott ki magából, szinte világított a homályban. Mintha egy apró csillag hullott volna az égből. Elérte a földet, és Gergő azt várta, hogy azonnal elolvad a harmatos fűszálakon. De nem. Ott ült a zöld fűben, változatlanul, és továbbra is pislákolt, mint egy miniatűr lámpás.

Gergő gyorsan felöltözött, és szaladt ki a kertbe. A hideg levegő azonnal megcsapta az arcát, de ő észre sem vette. Letérdelt a fűbe, és óvatosan, mintha porcelánból lenne, felemelte a csillogó hópelyhet. A bőre bizsergett, amint a hideg kristályok a tenyeréhez értek. Nem volt olyan hideg, mint egy közönséges hópehely, inkább kellemesen hűvös, mint egy selymes ékszer.

Ahogy a tenyerébe tette, a hópehely apró, csillogó hangon megszólalt. Gergő először azt hitte, csak a képzelete játszik vele, de a hang tiszta volt, mint a jégcsengő.

– Én vagyok az Adventi Fény – mondta a hópehely, és a fénye egy pillanatra erősebben lüktetett. – Azért jöttem, hogy segítsek neked megtalálni a karácsonyi csodákat, amelyek el vannak rejtve az adventi várakozás 24 napjában.

Gergő száját tátotta. Egy beszélő hópehely! És Adventi Fénynek hívta magát! – De… de miért én? – kérdezte. – Mert a te szíved várja a legjobban a karácsonyt – felelte a hópehely. – De nem csak a csillogásról és az ajándékokról szól. Én minden nap akkor vezethetek tovább, ha megtanulsz valamit a szeretetről, a türelemről vagy az ajándékozásról. Minden apró lecke után egy picit erősebb leszek, és elvezetlek a következő karácsonyi csodához.

Gergő elfelejtette a hó hiányát, a morcos hangulatát. Egy kaland várta! Egy 24 napos utazás a karácsony szíve felé. A hópehely pislákolt a tenyerében, mint egy apró, élő iránytű. Gergő rájött, hogy a karácsony nem csak a hóról szól, hanem valami sokkal mélyebbről.

Ahogy belépett a meleg szobába, és letette a hópelyhet az éjjeli szekrényére, feltette magának a kérdést, amit a hópehely sugallt:

Mi az a dolog, legjobban várok a karácsonyban? Gondolkodott egy darabig. Nem csak az ajándékok voltak, bár azok is jók voltak. Nem is csak a sütemények, bár azokat is imádta. Valami más. Valami… melegség. Az, hogy együtt van a család, az édesanyja mosolya, a csendes esték a kandalló előtt. Az, hogy mindenki kedvesebb, az, hogy az emberek mosolyognak egymásra. A melegség. Igen, a karácsonyi melegség és a szeretet volt az, amit a legjobban várt.

És a hópehely a kisasztalon mintha egy picit erősebben ragyogott volna Gergő gondolataira. Az első lépés megtörtént.