December 3.-Az elveszett kesztyű

🧤 December 3. – Az Elveszett Kesztű

Gergő reggel azonnal az éjjeli szekrényéhez sietett. A második nap türelmes várakozása után alig várta, hogy megtudja, mit tartogat az Adventi Fény számára. A Hópehely a párnán ülve, tegnaphoz képest már határozottabban csillogott, mintha a remény türelmes lángja táplálta volna.

– Jó reggelt, Fény! – köszönt Gergő halkan. – Jó reggelt, Gergő! Ma a segítőkészség lesz a próbád – felelte a Hópehely finom, ezüstös hangon. – A karácsonyi melegség (amire annyira vágysz) abból is táplálkozik, ha te is melegséget adsz másoknak. Ma a szemed legyen nyitva: egy apró cselekedettel nagy örömet okozhatsz.

Gergő elindult a postáig, ahová édesanyja küldte. Sietett, mert otthon egy félbehagyott LEGO-vár várta. A hideg, havas szürkeség uralta az utcát. Ahogy lépdelt a járdán, valami feltűnő piros dolog vonta magára a figyelmét. Egy vastag, kötött, élénkpiros kesztyű hevert a hideg járdán.

Gergő felvette. Nehéz volt, puha és meleg gyapjú. Biztosan valaki nagyon fázik nélküle! Először eszébe jutott, hogy zsebre vágja, és hazaviszi. Kitűnő kesztyű volt! De a hópehely apró sugallata eszébe juttatta a reggeli leckét: segítőkészség.

– Ez is lehet egy próba – suttogta a Hópehely a tenyere felől. – Menj és keresd meg a gazdáját!

Gergő felsóhajtott. Ez azt jelentette, hogy meg kell állnia, és valószínűleg késni fog a LEGO-építéstől. De a vastag piros kesztyű olyan elveszettnek tűnt, olyan magányosnak a hideg kövön. Nem lehetett otthagyni. Elhatározta, hogy visszafordul, és megpróbálja megkeresni, ki hagyta el.

Visszafelé sétált, és figyelte az embereket. Látott egy kisfiút, aki a kerítésen mászott, de mindkét kezén volt kesztyű. Látott egy fiatal nőt, aki sietett, kezében egy aktatáskával. Végül, a sarkon lévő pékség előtt meglátott egy idős asszonyt, aki szomorúan, didergő kézzel dörzsölgette a karját. Arra sandított, mintha a földet fürkészné.

Gergő odasétált hozzá. – Jó napot! Elnézést, de nem maga veszítette el ezt a kesztyűt? – kérdezte, és felmutatta a piros gyapjút.

Az idős néni szeme könnybe lábadt. – Ó, édes fiam! Hát megvan! Igen, az enyém! A postánál vettem észre, hogy hiányzik, de már visszafordulni sem volt erőm. Enélkül a kesztyű nélkül épp a legnagyobb hidegben marad a kezem fedetlen. Ez a kedvencem, én kötöttem még tavaly!

Az idős asszony arcán ekkor széles mosoly jelent meg, mintha ezer gyertya gyulladt volna ki benne. Magához szorította a kesztyűt, és megköszönte Gergőnek, hogy ilyen becsületes és kedves volt.

– Te valódi angyali segítséget küldtél nekem – mondta a néni, és egy apró, csillogó karácsonyi cukorkát adott Gergőnek a kosarából. – Köszönöm! A hálám a tied!

Gergő melegen érezte magát, sokkal melegebben, mint a legvastagabb télikabátban. A LEGO-vár már nem is volt olyan sürgős. Az idős asszony öröme sokkal nagyobb és valóságosabb jutalom volt. Nem csak egy tárgyat szolgáltatott vissza, hanem enyhítette valaki szomorúságát és fagyását.

Amikor hazatért, elmesélte édesanyjának a kalandot. Este, miközben aludni készült, az Adventi Fény a kis párnán még erősebben és stabilabban ragyogott, mint valaha. Megtanulta: a legkisebb kedves cselekedet is felmelegíti a szívet, és ez a karácsonyi szellem igazi melege.